2010. február 7.

Rori vasárnap délutánja

Alcím: Impresszionista alkotás egy végzős lány vasárnap délutánjáról

Helyszín: Rori szobája
Szereplők: Rori, a Genyó Kis Hang Rori Fejében, Amelyik Mindig Szekálja, Alias Rori Lelkiismerete

*Rori már fél órája emailekre válaszol, miközben folyamatosan a The Murder City Devils Boom Swagger Boom című számát bömbölteti*
Genyó Kis Hang Rori Fejében, Amelyik Mindig Szekálja, Alias Rori Lelkiismerete:
Tudom, hogy emailokra válaszolgatni is fontos neked, de nem kellene már tanulnod?
Rori:
She goes boom swagger swagger boom boom swagger boom boom boom
GKHRFAMSzARL:
És ezt a számot is kikapcsolhatnád már.
Rori:
swagger swagger boom boom swagger boom boom boom
GKHRFAMSzARL:
Holnap infó dolgozatot írtok és történelemre is illenék tanulnod.
Rori:
swagger swagger boom boom swagger boom boom boom
GKHRFAMSzARL:
Ki kellene dolgoznod a történelem tételeket.
Rori:
boom boom boom
GKHRFAMSzARL
: Tanulni, boom, tanulni! MIT NEM ÉRTESZ EZEN???
Rori:
She goes boom swagger swagger boom boom swagger boom boom boom
GKHRFAMSzARL:
Holnap iskola, mindjárt érettségi, így nem fogsz leérettségizni! Meg fogsz bukni, nem jutsz be sehova és egy illegális kupiban fogsz perverz lúzerek után takarítani, és nekem mennem kell veled, mert hozzád vagyok kötve!!!
Rori:
swagger swagger boom boom swagger boom boom boom
GKHRFAMSzARL:
HALLGATTASD MÁR EL EZT A ROHADT SZÁMOT, MERT SIKÍTÓFRÁSZT KAPOK TŐLE!!!
Rori:
swagger swagger boom boom swagger boom boom boom
GKHRFAMSzARL:
Tudod mit, akkor baszd meg!
Rori:
Mmmmm... Milyen isteni illata van a csirkének, megyek és megkóstolom...

*GKHRFAMSzARL főbe lövi magát*

2010. január 13.

Új Pedagógiai Zsemle*

Gyors leltár: bödön kávé, csomag csokis perec, kóla, kidolgozott tételek (16), pedagógia könyv. Az eddigi olvasgatásnak eredménye alig volt – azt hiszem, egyedül azt az ábrát jegyeztem meg, amit a joghurtos dobozra is felrajzoltam unalmamban. Szóval a tudásom: (szinte) zéró. És még nyolc óra a vizsgáig. Oké, akkor most aztán istenigazából tanulni fogok.
A szemem már most mindjárt leragad, nem lesz egyszerű menet. El se hiszem, micsoda marha vagyok, ahogy minden vizsga előtti hajnalon megfogadom: ha ez sikerül, most már időben elkezdek tanulni. Aztán megyek vizsgázni, halmazállapotom mondhatni gáz. De mákom van, talán pont ez a rituálé hoz szerencsét, ahogy szidom magamat a kétségbeesés határán. Tanulság nincs, legfeljebb az, hogy mindig mázlim van. De hol tanulság ez? Ja, akkor tanulság nincs. Teljesen megfelelő eljárás, ha a vizsga előtti éjszaka akarom megtanulni az összes tételt, mifenét. Viszont most aztán tényleg be vagyok tojva: ha a holnapi vizsga legalább hármas lesz, legközelebb már komolyan időben elkezdem a felkészülést. Ó, basszus, pedig lett volna rá több napom is, bejöttem a kollégiumba egy nappal hamarabb, erre tessék: vizsga előtti éjszaka szokásos felállásban. Valljuk be, ha nem használt bringák után kutattam volna az interneten órákig, talán egy-két tétellel már többet tudnék.
Úristen, már csak hét és fél óra a vizsgáig! Na, oké, akkor most aztán tényleg tanulni fogok.
1. tétel: A didaktika tárgya, fogalma, interdiszciplináris kapcsolatai.
Didaszkó, didaszkein – oktatni, oktatok, tanítani, tanítok. Didaktika – görög eredetű, latinosított műszó. Didactica Magna, blablabla… úristen, mindjárt leragad a szemem! Menthetetlenül el fogok aludni! Ideje bevetni a kávé+cigi+hideg+kóla kombót. Addig is feldolgozom ezt a rengeteg információt, ami a tételben szerepelt, haha. Meg fogok bukni. Nincs mese.
Na, akkor most tanulni fogok. Didaszkó, didaszkein… azért mégiscsak elképesztő és felháborító: akkora a csend, hogy hallom, ahogy a szomszédban pisilnek. Ilyen csendben nem lehet tanulni, kérem! A Királylány is durmol: míg én bicikliket böngésztem, tanult. Vagy olyasmi. Most meg csend van, és egyébként is, én csak akkor tudok tanulni, ha közben mondom magamban az anyagot. Nekem meg itt kell ülni mindenféle motyogást mellőzve, és most megint arra pocsékoltam fél órát, hogy megtárgyaltam magammal, miért is nem tudok tanulni. Szóval, didaszkó, didaszkein… Baromira fáj már a hátam, meg a nyakam is. Hasra fordulok. Á, de így se jó. Nem tudom tartani a fejem. Meg kell találni a megfelelő pozíciót, különben nem fog menni a tanulás, érzem. Na, így jó. Csak félő, hogy elalszom. Meg alig látom a tételt, olyan messze van ott a padlón. De majd közben mozgatom a kezemet, korszakalkotó ötlet, kopogom a ritmust, és így, hogy mindenfélét csinálok egyszerre, ennyi mindenre kell figyelni, nem alszom el, hiába fekszem hason itt az ágyon, pont úgy, ahogy egyébként szoktam, mikor durmolok, nem fogok elaludni, nem én! Na, akkor didaszkó, didaszkein – oktatok, oktatni, blablabla, didaktika, görög eredetű, latinosított műszó – oktatáselmélet. Comenius – Didactica Magna – Nagy oktatástan. Mindenkit mindenre megtanítás egyetemes művészete – na, ezt megjegyzem. Ha nem lenne az a fránya „egyetemes” az egész alliterálna. Remek. Neveléselmélet, nevelésfilozófia, blablabla. Na, hát ezt tudom. Az egész tételt. Hogy is volt? Di-dasz-kó, di-dasz-ke-in… ti-tá-ti-ti… Dalritmus írása, az a múltkor is ment. Mit akarok én itt a didaktikával? Hát én holnap énekből írok zéhát! Azt meg tudom, nem is kell tanulnom. Nyugodtan alhatok. Azért ellenőrizni kéne. Ión, dór, fríg, líd, mixolid, eol, lokriszi. A dallamokat viszont nem tudom. Olyan egyest kapok, mint a ház! Jó ég, hol a hangvillám? Na, látom, de ki a fene rakta a legfelső polcra. Nem érem el. Háromra felugrok, és lekapom azt a nyomorú hangvillát. …’rom.
Elaludtam. Már csak hat óra a vizsgáig! És én elaludtam. Nem vagyok normális, ez faktum. Meg, hogy megbukom.
Hat óra, tengernyi idő. Na, akkor didaszkó, didaszkein…

*A cím eredetileg egy didaktika beadandóban produkált elgépelés.


2009. augusztus 25.

testvér-állat

Testvér-állat
(humoreszk)*

A testvér-állatnak két lába és két keze van. Karjai püfölésre, lábai rugdosásra kiválóan alkalmasak. 
A testvér-állatnak borzasztóan nagy a szája, amelyet igen gyakran használ. A tudósok felvetették, hogy a testvér-állat elődje a bőgőmajom lehet, hiszen hangjuk és hangerejük megtévesztően hasonló.
A testvér-állatnak sajnos van füle, amit igen jól hasznosít. Ezért nem tanácsos vele feleselni. 
Ha a testvér állat bedühödik, orrlyukai kitágulnak, feje elvörösödik, szemei tágra nyílnak és erei kidüllednek. Ilyenkor tanácsos fejvesztve menekülni vagy elbújni. 
A testvér-állat igen szelíd jószág, ha alszik. 
A testvér-állat megnevezés a legelterjedtebb, de ahány ház, annyi megnevezés. Így sok helyen hívják pl.: agyhelymentesnek vagy éppen idiótának.

2001

*2001-ben is betegesen szerény voltam. A képen múzsám, eme skodálatos írás ihletője (na jó, tárgya): a nővérem.

2009. május 7.

Modern romantika

A szél a szemétdomb felől fújt,
Magával hozta a büdöst és a port,
Miközben Sorsunk összeforrt.

2009. február 8.

piruett







 forgás közben
a Te arcod nézem,
hogy ne szédüljek el

2009. január 21.

"Felavatták Déva várát
Két nappal ezelőtt felavatták Déva várát. A kőművesek hatalmas összeget kaptak, viszont Kőműves Kelemen nagyon titokzatos. Lehetetlen kihozni a várból, és egyfolytában a falnak beszél.
A rejtély után száguldó riportereink nyomoznak. Következő számunkban leközöljük a tébolyult Kőműves Kelemen riportját. Az elmezavart valószínűleg az okozta, hogy felesége eltűnt. Feltehetőleg megszökött a whiskys rablóval, Ambrus Attilával." 



2001

2008. november 22.

ironikus(s)(?)

(P.A. után szabadon)

...
(*lakonikus*)
(*melankolikus*)
((Ancsi, kuss!))

2008. július 2.

Angyalszárnyak

Hátrahajtom a fejem, szememet behunyom. Az esőcseppek az arcomra záporoznak. Szemhéjam mögött látom a villámok fényét, ahogy bevilágítják az éjszakát. Közvetlen a fülem mellett hallom a mennydörgést. Talpam alatt érzem a nedves fű tapintását, beszívom az illatát. A farmerom egyre nehezebb, a felsőm bizonyára már átlátszó a víztől. A pulóveremet és a cipőmet rég elhagytam.
Mikor újra felnézek minden sötét és üres. Egy pillanatra megszédülök, lassan ébredek az előbbi hangulatból, hirtelen ráeszmélek, hogy ki vagyok és hol és miért. Távolban az utcalámpák fényében látni a zuhogó esőt. Villámlik. A hirtelen világosságban észreveszem, hogy egy fiú támaszkodik a hinta mellett, kezében ázottan lógó cigaretta, engem bámul. Egyenesen a szembe néz. Villanásnyi időre, csak a szemeit látom és semmi mást a világon. Hirtelen minden összemosódik, a világ az oldalára borul és forogni kezd, mint a ringlispíl, az irányok egybeolvadnak, én pedig már nem látok semmit.
A fiú mellettem van, közel, nagyon közel. Az arca nyugtalan.
- Rob? - kérdezem. A válaszra nem várok, csak behunyom a szemeimet és alszom. Nagyon fáradt vagyok.

A kislány a hintában legfeljebb hét éves lehet. Nevetéstől visítva kiabálja, hogy Magasabbra, még magasabbra! A kisfiú sem lehet több nyolc évesnél. Kacagva löki őt magasabbra és még magasabbra. Mindjárt elérem az eget! - mondja a lány. - És akkor repülni fogok és mert repülök hatalmas szárnyakat növesztek, mint az angyaloknak. Ekkor hull le az első csepp, majd még néhány, és a többi egyre sűrűbben. A fiú megállítja a hintát. Gyere! - mondja. - Megígértem anyukádnak, hogy ha elkezd esni, akkor haza megyünk. A repülés még várhat egy napot. Szaladva indulnak el a játszótérről az egyre szakadó esőben, majd a fiú megállítja a lányt. Ha majd fent repülsz az égben - kezdi. - Akkor visszajössz értem és engem is magaddal viszel, ugye. Ugye nem hagysz engem egyedül itt lent? A lány nevetve rázza meg a fejét. Persze, hogy visszajövök érted. Nélküled a repülés sem lenne igazán jó!

Arcomat a fény felé fordítom, de nem nyitom ki a szemeimet. Látás nélkül is tudom, hogy ott vagyok ahonnan indultam, ahonnan szabadulni akartam minden áron. Tudom, mert az ágy már felvette a testem formáit, és millió reggel ébredtem már arra, hogy a napsugarak ugyanilyen szögben érik az arcomat. A kintről beszűrődő zajokat is jobban ismerem már, mint a saját anyám hangját.
- ...Ha maga nem lett volna ott, ki tudja mi történt volna. Lehet, hogy már nem élne - hallom az orvosom hangját.
- Mióta beteg? - kérdezi egy ismeretlen hang.
- Nem tudni pontosan, mert sokáig észre sem venni. Négy éve balesetet szenvedett motorral, amibe majdnem belehalt. Akkor vették észre ezt is.
- És azóta itt...?
- Azóta itt van. Megmenteni már nem tudjuk, de igyekszünk minél inkább meghosszabbítani a hátralévő idejét.
Pár másodpercre elcsendesednek. A kinti zajok is elnémulnak, mintha csak a gyászos hangulatot igyekeznének elmélyíteni.
- Amíg a mentőt vártuk egy pillanatra felébredt és Robnak nevezett. Nem tudja ki az a Rob?
- Nem igazán ugrik be a név.
Még beszélnek, de már nem hallom mit. Mára épp eleget hallottam a szomorú igazságból. Inkább visszamenekülök az álmok világába. Jobb ott nekem.

A lány tizenhárom éves lehet. Halvány rózsaszín ruhát visel, és egyfolytában izeg-mozog a hátsó ülésen. Mikor a kocsi megáll ő kiugrik és már rohan is befelé a házba. A szülei megdöbbenve nézik, ahogy beengedik az ajtón. Ez az első koedukált bulija - mondja az anyja könnyezve. - A kislányunk felnőtt. Odabent a fiú tátott szájjal bámulja a lányt. De szép vagy! - mondja. Te is egész jól festesz - feleli a lány vigyorogva. - Mondd, hogy te is csak azért jöttél, mert a szüleid kényszeríttettek! A fiú végig mutat az élére vasalt nadrágján, az ingén a zakóján. Gondolod, hogy magamtól öltöztem így? Nincs kedved megszökni a játszótérre? - kérdezi kacsintva. - Megpróbálhatnánk tudsz-e már repülni! Nevetve rohannak játszótér felé, miközben esni kezd az eső. Teljesen elázik a ruhád! - mondja gondterhelten a fiú, mire a lány mosolyogva vállat vont. Kit érdekel? Úgyis utálom. Mire órákkal később csuromvizesen hazaérnek, addigra őket keresi a fél szomszédság, ők meg csak vihogva annyit mondanak: Unalmas volt a buli!

- ...A balesetin dolgoztam, amikor behozták a motorbaleset miatt - hallom az egyik nővér hangját. - Vele volt egy fiú, azt hiszem ő vezette a motort. Ő még aznap meghalt a műtőasztalon. Mikor felébredt és megtudta nagyon kiborult. Sírt és ordítozott. Még akkor is a fiú után sírt, amikor megmondták neki, hogy halálos betegséget találtak a szervezetében. Azt hiszem azt a fiút hívták Robnak. Ahogy így jobban megnézlek, kicsit hasonlítasz rá. Amikor elájult és egy pillanatra magához tért, zavart volt. Biztosan összekevert téged vele.
- Egyszer Robnak szólítottalak, na és? - kérdezem, miközben végre kinyitom a szemeimet és felülök. Vagyis megpróbálkozom mindezzel, de a szobában túl sok a fény, úgyhogy a szemeimet visszazárom, a felüléshez pedig még nincs bennem elég erő, úgyhogy visszahanyatlok az ágyra. Ezután lassan, szoktatva a szemeimet a délelőtti ragyogáshoz, nézek föl. - Kedves tőled, hogy megmentettél engem és visszahoztál ide. Még szerencse, hogy ott voltál - mondom a srácnak némi iróniával a hangomban. - De ez még nem jogosít fel, hogy utánam kutakodj.
- Sajnálom! - mondja meglepve, látom rajta, hogy komolyan is gondolja. - Csak... Kíváncsi voltam...
- Az lehet... De néha jobb, ha egy rejtély, rejtély marad örökre. Vannak dolgok, amikről jobb nem tudni.
Vagy, amikre jobb nem emlékezni - teszem hozzá magamban. Mert most nekem is eszembe jutott az a nap, amit pedig a legszívesebben örökre kitöröltem volna az emlékezetemből.
- Nővér! - mondom még mielőtt sírni kezdenék. - Nem vinne ki a teraszra kicsit levegőzni?
- Most még dolgom lenne...
- Majd én kiviszem! - vágja rá a srác.
- Nem kell. Akkor várok...
- De én szívesen teszem! És én rá is érek!
Végül beleegyezek. Azt hiszem nem is azért, mert annyira szeretnék kimenni a teraszra, csak azért, mert látom a srácon, hogy mennyire szeretne tenni valamit. Végül is most zúdítottak rá egy halom szomorú tényt. Ha attól jobb lesz a lelkének, hogy kivisz engem a teraszra, akkor nyugodtan...
- Mennyi ideig aludtam? - kérdezem, hogy csevegést kezdeményezzek. Igazából nem nagyon érdekel.
- Majdnem két napot. Mennyi időd van hátra?
- Ha nem tudsz vidám dolgokról beszélgetni, akkor visszamegyek a szobába - mondom, de amikor ránézek az elszontyolodott arcára inkább válaszolok. - Amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, akkor max másfél évet jósoltak.
- Vagyis?
- Honnan tudjam? Rengeteg időt kicsaltak már nekem a Nagy Kaszástól. Úgyhogy a jövőre is bizakodva tekintenek - mondom halkan.
- Ezt úgy mondod, mintha te nem reménykednél...
- Az én életem. Semmi közöd hozzá, reménykedem-e abban, hogy minél tovább tartson. Nagyon rendes vagy, hogy így ismeretlenül is aggódsz értem, de nem szükséges. Ne hidd azt, hogy csak mert ott voltál a játszótéren, máris felelősséggel tartozol irántam. Haza mehetsz, és élheted tovább az életedet! Miattam ne legyen lelkiismeret furdalásod!
- Csak szeretném...
- Nem kell! - ezzel visszavitetem magam a szobámba, felmászok az ágyra és bekapcsolom a tévét. A Teleshop megy...
- Te nem szeretnél élni! - mondja a srác, miközben vádlón mutogat felém. Nem veszek róla tudomást.
- Nem érdekel, hogy meddig élsz, nem érdekel, hogy foglalkoznak e veled. Úgy álltál a játszótéren a viharban, mintha azt vártad volna, hogy beléd csapjon a villám. Vagy akármi. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi van veled?
Továbbra sem szólok hozzá. Feladja. Elindul kifelé.
- Vigyél ki innen! - szólok utána.
- Tessék?
- Azt hiszed nem érdekel, hogy mi van velem? Be vagyok zárva ebbe a szobába évek óta. Csak a teraszra mehetek ki! Évek óta kísérleteznek rajtam mindenféle gyógyszerrel és kezeléssel, hogy meghosszabbítsák a nekem kiszabott időt. Szerinted ez normális? Normális az, hogy a kórházi ágyamban megmaradt seggem lenyomata? Az ember nem megy kórházba ennyi időre! Inkább meghaltam volna másfél év múlva kint, szabadon, mint itt bent életben lenni ilyen sokéig! Elegem van a kórházból! Ha úgyis meghalok, akkor szerinted nem mindegy, hogy meddig húzzák az időt?
- Ezt az orvosodnak még nem mondtad?
- Azt hiszed érdekli? Csak az érdekli, hogy mennyien tisztelik, amiért eddig életben tartott. Az nem érdekes, hogy nekem ez jó-e vagy rossz! Ha minden áron törődni akarsz velem, akkor vigyél ki innen!
- Én... Nem tudom, hogy mit tehetnék...
- Hát persze, hogy nem... - mondom. Kikapcsolom a tévét és az oldalamra fordulok.

Látod, mondtam, hogy erősebb vagyok, mint te! - mondja nevetve a lány. A fiú fölött térdel és lefogja annak kezeit. - Ha megfeszülnél sem tudnál legyőzni! - teszi hozzá és nyelvet ölt a fiúra. Igen? Gondolod? - kérdezi a fiú. - Na majd meglátjuk ezt mondod-e később is! Megmutatom én, hogy milyen erős vagyok! A lány erre felugrik és rohanni kezd. Ahhoz előbb el kell kapnod! - kiáltja hátra. A fiú is magához tér, egyből felugrik és követi a lányt, de gyanús, hogy lassabban fut, mint ahogy igazából tudna, mert sokáig nem éri utol. Visongva kergetőznek, míg végül a fiú elkapja a lány karját, de az megbotlik egy faágban és magára rántja a csuklóját szorongató fiút is. Aztán csak bámulnak egymásra közvetlen közelről, és mindketten tudják, hogy most jött el az a pillanat, amikor ők csókolózni fognak. Egy kósza esőcsepp hull a lány arcára, aki ettől valamennyire magához tér. Most mennem kell - mondja, és már rohan is, a fiú meg csak értetlenül bámul utána. A játszótéren talál rá. A lány a hintán ül és lassan lökdösi magát a lábával. Mindenki tudta. Mindenki tudta régebb óta, mint hogy nekünk egyáltalán az eszünkbe jutott volna - mondja a fiú. Tudom - feleli a lány. Akkor mi a baj? - kérdezi a fiú. Azt hiszem csak megijedtem. Egyik pillanatban még hülyéskedtünk a másikban meg... Hirtelen jött... De most már jó. Ha akarod megígérem, hogy most nem fogok elszaladni... A lány még folytatni akarta, de a fiú gyorsan megcsókolta. Így a biztos - mondta mosolyogva, amikor szétváltak az ajkaik.

Amikor felébredek az ágyam mellett találom a srácot.
- Csomagolj, indulunk! - mondja.
- Tessék? - kérdezem, még mindig félálomban.
- Ki akarsz menni innen? Megszöktetlek! Megpróbáltam beszélni az orvosaiddal, hogy engedjenek ki, de tényleg nem érdekli őket, hogy neked jó e.
- De hát nem félsz attól, hogy rajta kapnak? Vagy attól, hogy útközben valami bajom lesz és meghalok?
- Most meg miért akadékoskodsz? Te akartál kijutni innen. Én kiviszlek! És talán, ha nem a viharban állsz majd mezítláb, akkor tovább húzod odakint. Te mondtad, hogy így is úgy is meghalsz! Ha attól boldog leszel, hogy közben nem egy kórházban vagy, akkor ne rajtam múljon a örömöd!
Csak meggyőz engem is, úgyhogy fölkelek, felöltözök és kisétálunk az épületből. Sem a nővérek, sem az orvosok nem próbálnak megállítani. Azt hiszem nem is tudják, hogy ki vagyok... A legtöbbjük talán kétszer, ha látott a saját lábamon közlekedni és normális ruhát hordani. Amikor kihajtunk a kórház parkolójából, kitör rajtam a röhögőgörcs, mert eszembe jut az orvosok arca, amikor meglátják az üres ágyamat. De lehet, hogy inkább a megkönnyebbülés miatt nevetek. Vagy mert most pótolom be az elmúlt négy évet...
Aztán elbóbiskolok ott, az anyósülésen.

Amikor a lány ajtót, a fiút találja a küszöbön, méghozzá úgy, hogy takarja a teljes kilátást a háta mögött. Üdvözlésképpen megcsókolja a lányt, majd közli, hogy van egy meglepetése. Sejtettem - feleli a lány. - Le merném fogadni, hogy arra felé van, amerre nem lehet ellátni a széles vállaidtól. A fiú lelkesen bólogat. Pontosan! Találd ki mi az! A lány úgy tesz, mint aki gondolkodik, majd lelkesen kérdezi: Egy póni az? Végre vettél nekem egy pónit? A fiú megrázza a fejét. Akkor egy űrrepülőgép? A fiú nemet int. Akkor egy bolhacirkusz? A fiú lemondóan legyint, majd ellép az ajtóból. A lánynak elakad a lélegzete, amikor meglátja a hatalmas motort az út szélén. Ezt meg honnan szerezted? - kérdezi tátott szájjal. Vettem a piacon. Volt bolhacirkusz is, de ezzel olcsóbban megúsztam... Azt mondják olyan, mintha repülnél. Valószínűleg nem repít az egekbe, és hatalmas angyalszárnyaid sem lesznek, de lehet, hogy az érzés olyan lesz.
És a lány tényleg úgy érezte, mintha repülne.

Amikor felébredek tudom, hogy már két napom sincs hátra. Tudom pont úgy, ahogy tudom, hogy mikor van a születésnapom - március 29-én -, vagy hogy hányszor láttam Britney Álmok útján című filmjét - egyszer sem.
Elmegyünk egy kávézóba. Úgy habzsolok, mint aki most eszik először, ami majdnem igaz, mert négy éve alig ettem mást, mint undorító kórházi kosztot. Mikor végzek, megkérem a srácot, hogy hagyjon magamra egy órára. Leveleket írok. Leveleket a szüleimnek, a barátaimnak, mindenkinek, akitől el szeretnék búcsúzni. El kell ezt intéznem, mert nem akarok semmit lezáratlanul hagyni. Majd miután a leveleket feladom, csak sétálgatunk mindenfelé. Élvezem, hogy a szabadban vagyok a friss levegőn, és nem leng körül a kórház émelyítő betegség szaga.
És mivel már évek óta nem beszéltem csak olyan emberekkel, akiket gyűlöltem, mert bezártak egy büdös szobába, vagy legalábbis volt a közelben ilyen ember, így most beszélek. Rengeteget és megállás nélkül. Mesélek a családomról, a barátaimról, a régi hobbijaimról, de a legtöbbet róla mesélek. Kezdve azzal, hogy vele próbáltunk engem felrepíteni, hogy angyalszárnyakat növesztve repülhessek az égen. Elmondom az ígéretet is, hogy visszajövök érte és nem hagyom őt idelent egyedül.
Megnézzük a naplementét, ami innen sokkal szebbnek tűnik, mint a szobából nézve. A srác elalszik, én viszont fent maradok egész éjszaka és a csillagokat nézem, vagy a folyót, ahogy visszatükröződik rajta a holdfény.

Az ég lassan beborul. Vihar közeledik. A srác meg én a kocsiban ülünk a játszótér mellett. Én szólalok meg először.
- Ezt muszáj egyedül csinálnom. És muszáj most. Az életemben majdnem minden fontos itt történt és esőben. Azt akarom, hogy úgy legyen vége, ahogy kezdődött - nem szól semmit. - Köszönöm, hogy nem engedted, hogy a kórházban sínylődve haljak meg - még mindig csendben ül mellettem. - Azért a testemet majd ne hagyd ott a kóbor kutyáknak, jó? - mondom nevetve. Próbálok valami reakciót kiváltani, lassan már ott tartok, hogy ha kell kiverem belőle, de szerencsére nem kell. Rám néz és akkor látom, hogy könnyezik. - Jajj, nehogy már miatta szomorkodj! Hát milyen férfi az ilyen? Egyébként se sirass el engem! Inkább nézz majd föl gyakran az égre! Ott fogunk repülni a hatalmas angyalszárnyainkon Robbal! Figyelni foglak téged, és ha észreveszlek, akkor integetek majd, jó?
Gyorsan megölelem és kiugrok a kocsiból. A játszótér szélén ledobom a pulóveremet és a cipőmet. Mostanra már szakad az eső.
Hátrahajtom a fejem, szememet behunyom. Az esőcseppek az arcomra záporoznak. Szemhéjam mögött látom a villámok fényét, ahogy bevilágítják az éjszakát. Közvetlen a fülem mellett hallom a mennydörgést. Talpam alatt érzem a nedves fű tapintását, beszívom az illatát. Mikor kinyitom a szemem hirtelen minden összemosódik, a világ az oldalára borul és forogni kezd, mint a ringlispíl, az irányok egybeolvadnak, én pedig már nem látok semmit.

A lány nem lehetett több hét évesnél. Vidáman rohant az anyjához. Anya, légyszi engedd meg, hogy kimenjek Robbal a játszótérre! - könyörgött. - Meg akarjuk nézni, hogy a hintával felröpíthet e ez égig. A lány anyja összevonta a szemöldökét. De mára esőt mondtak - mondta gondterhelten. Az nem baj - válaszolta a fiú, ő is csak nyolc éves lehetett. - Egyből elindulunk, ha esni kezd, ígérem! Az anya végül megenyhült a kérlelő arcok láttán. Na jó - mondta a lányának. - Csak aztán meg ne fázz nekem!

2008. június 25.

(f)élek

(variációk egy témára)

"Mióta él, félni tanul. Mostantól már profi a rettegésben.
És ez így büfé."
/Vavyan Fable/

Kórkép

Próbálom elrejteni a tremort. Habár: minek? Ki látja? Kit érdekel? S ha nem is látják, biztos hallják a szívem, ahogy faltörő kosként repeszti mellkasom. Villámgyorsan. Fáj.
Betonsúlyú levegőt szívok be. Levegőt...?! Levegőt…!
Liftezik a gyomrom. Nyirkos tenyerem meg-megcsúszik a korláton. Lábaim nehezen engedelmeskednek. 40 fokban fázom. A jeges verítékcseppek iszonyú lassan folynak le a gerincemen. Legyen már vége...!
Melegem van. Torkomban öklömnyi csomó. Kiszárad a szám. Literszám nyakalnám a vizet, de hiába. Nem is veszem, iszom a levegőt. Innám, de nincs mit…
Egyre sötétebb minden. Próbálom elrejteni a tremort. Habár: minek? Nem csak kezem remeg. Reszket minden porcikám. Reszket a lelkem.
Sikoltanék, de nem jön ki hang a torkomon. Egyre sötétebb minden. Csak ájulnék már el… Nem kéne azzal törődnöm, mi lesz velem… Az sem érdekel. Csak ezt ne tovább… Legyen már vége...!

Hétköznapi

Állok a járdaszélen. Rohanó autókat bámulok. Állok a járdaszélen. Magamat látom az aszfalton feküdni. Szemem helyén tompa fényű üveggolyó.

***

Lift. Homlokomon jeges veríték. Szórakozásként a korláton elfehéredő ujjaimat bámulom.

***

Nem egyedül megyek haza. Neszek kísérnek a sötétben.

***

Átsétálok az utca másik oldalára. Házfalakhoz simulok. Kapucni a fejbe. Láthatatlannak álmodom magam.

Allegória

Egy lépcsőfok választ el. Mögöttem elkopott, előttem új, csúszós lépcsősorok. Egy lépcsőfok választ el. Csak ezen fel… Látom magam felérni. Látom magam elcsúszni a következő lépcsősor közepén, visszazuhanni a legalsó fokra, összetörni. Egy lépcsőfok választ el. Lábam a levegőben. Időtlen idők óta. Nem mozdulok.

Féltés

Néha remegve fülelek. Hallom szuszogásuk. Lassan nyugszom.

Fél-idő

fél-idő fn Napi rendszerességgel beiktatott, határozatlan idejű és intenzitású szorongás/félelem. [→ sün-idő, sün-et]

Üveggolyó

- Mi az?
- Az üveggolyóm. Nem, nem. Nem játszhatsz vele.
- Nem akarok játszani vele. Csak megfogom…
- NEM!
- Csak megnézem.
- Nem. Mindenki ezt mondta. Összetöröd.
- Az üveggolyó nem törik olyan könnyen.
- De az enyémet huszonháromszor a betonhoz csapták. Megrepedt.
- Nem töröm össze. Mutasd!
Azt hiszem, ő tényleg vigyázna rá. Nyújtja a kezét, s én is felé kincsemet. Nem… nem… Az utolsó pillanatban elkapom a kezem, és visszateszem a kabátom belső zsebébe az üveggolyóm. Hátat fordítok, elindulok.
- Ígérem, vigyázok rád…
Még egy repedés, és összetörik. Nem adom.

Háztartási és (f)élelmiszerbolt

Műszaki jellemzők
Méret: AA
Névleges feszültség: V
Magasság: 10,25 mm
Átmérő: 14,5 mm
Tömeg: 11,65 gramm

Csomagolás: 2 db/bliszter

Megnevezés:
Ad absurdum /tartós/ fél-elem, à l(a) káli
(hivatásos félőlényeknek)

Andrew Matthews

„Egy módon győzheted le a félelmedet: ha szembenézel vele!”

Thanks for nothing, Andy-boy.

(F)Élet

félek
(f)élni

2008. június 24.

Félelem

- Félek - mondta a lány. Nagyokat pislogva nézett le a körülötte összegyűlt tömegre.
- Ettől? - kérdezte a lény. Barátságosan mosolyogva nyújtotta kezét a lány felé. Ő elfogadta azt, majd félénken megrázta a fejét.
- Nem ettől. Mindentől.
Lassan sétáltak, egyre távolodva a tömegtől, a balesettől, a holttesttől. Az élettől... A lány nem tudta hová mennek, de határozottan lépdelt a lény mellett.
- Mi mindentől félsz? - kérdezte az. Emberre hasonlított leginkább, de nem ember volt. Nem is angyal, nem is démon. Ő csak egy lény volt. A lány arra gondolt, hogy ezt nyugtalanítónak kellene találnia, mégsem találta. Tudta, hogy inkább ettől a valamitől kellene félnie, és attól, ami majd most következik, mégis csak az értelmetlen emberi félelmeit érezte.
- Félek például a pókoktól. És attól, ahogy másznak a hosszú ízelt lábaikkal. Meg attól, hogy lenyelem őket álmomban és odabenn a gyomromban összegyúródnak egy hatalmas óriás pókká, ami kirágja magát, mint az Alien.
A lény vidáman felnevetett.
- De félek a kígyóktól is. Hogy amikor senki nem figyel bekúsznak a házba és besiklanak a szekrény mögé vagy az ágy alá. Aztán egyszer csak előjönnek és halálra ijesztenek. Vagy az ágyamba bújnak és ott ijesztenek halálra. Persze ez már nem aktuális... - ezen mosolygott egy kicsit mielőtt folytatta. - Vagy hogy elbújnak a magas fűben és éjszaka megeszik a macskát vagy a kutyát. Ez a baj a háziállatokkal. Hogy minél tovább élnek, annál jobban megszereti őket az ember és annál jobban fáj, ha meghalnak. Ők pedig már olyan régen megvannak és annyira félek, hogy valami bajuk esik.
A lány egy percig némán állt és maga elé meredt: - Nem furcsa, hogy itt vagyok veled, fogalmam sincs ki vagy mi vagy. Vagy hogy hová megyünk, és mégis arról mesélek neked, hogy félek a pókoktól, vagy hogy féltem a macskáim életét.
- Igazad van - bólintott a lény. - Tényleg furcsa.
- Te hozzá tartozol igaz? Engem is hozzá viszel, ugye? Csak azt magyarázd el nekem, hogy mi értelme a félelemnek! Értelmetlen és logikátlan, nem? Éppolyan vak, mint a szerelem! Az emberek olyan dolgoktól félnek, amiktől nem lenne szabad! Ami béklyóként tartja vissza őket, attól, amit szívük szerint tennének!
- Mire gondolsz?
- Egész életemben nem mertem felülni arra a nagy csavaros, átfordulós hullámvasútra. Csak ültem előtte a padon, néztem, ahogy a barátaim fent vannak, aztán lejönnek és elmondják, hogy milyen jó is volt, de én túlságosan rettegtem tőle. Pedig a szívem érezte, hogy mennyire szeretném, és az agyam tudta, hogy biztonságosabb felülni a hullámvasútra, mint sötétben, egyedül hazajönni a kihalt utcán, és mégis a hullámvasútra sosem ültem fel, sötétben, egyedül, kihalt utcán viszont nap, mint nap járkáltam. Ez vajon nem logikátlan? És az nem értelmetlen, hogy soha az életben nem mondtam senkinek, hogy szeretem? Mert nem mertem kimondani. Féltem kimutatni az érzelmeimet, mert az sebezhetővé tett volna mások előtt és rettegtem attól, hogy sebezhetővé váljak. Úgyhogy most itt vagyok fönt, odalent olyan sebezhető, amilyennek soha nem gondoltam volna, hogy valaha is leszek, és senki nem tudja, hogy szerettem-e őt vagy sem. És most már soha nem is fogják tudni...
- És miből gondolod, hogy én megtudom mondani mi ennek az értelme?
- Te vagy az, aki elviszel engem hozzá. Akkor csak ismered annyira, hogy megtudod mondani mit miért tesz.
A lény megrázta a fejét.
- És ahhoz sincs hatalmad, hogy adj még egy napod? - kérdezte reménykedve. - Csak annyi időt kérek míg elmondom mindenkinek, akit szeretek, hogy mennyire szeretem őket, ellátom a macskáimat intelmekkel a kígyókkal kapcsolatban, felülök a hullámvasútra, átsétálok egy pókoktól hemzsegő szobán, meg elintézek néhány ehhez hasonló dolgot. Bőven elég egy nap. Csak ennyit kérek!
- Sajnálom - mondta a lény, miközben megállt egy hatalmas kapu előtt.
A lány hatalmasat sóhajtott, miközben átment a kapun.
- A leglogikátlanabb az egész félelem dologban az, hogy mindentől félek, csak ettől nem...

2008. június 2.

írok

Kezdetben voltak a betűk, és én így szóltam: „Úr ír.”
(Karinthy Frigyes)

Nő ír. Írok. Tőmondatokban. Szándékosan akadozva. Törve a szöveget. Vagy éppen hosszú, többsoros, többszörösen is összetett mondatokban, tucatnyi felsorolással, jelzővel, fokozással tarkítva a mondandót, amelynek néha semmi értelme, vagy ha mégis, hát a tagmondatok közt végül elveszik, s tán már nem is számít, ha tollam és szemed is azt várja, hol van végre a mondatzáró . helye, de nem itt, még kicsit arrébb, itt:.
Írok. Mesét sárkányokról, harcosokról, törpékről, óriásokról, nőkről, férfiakról, semmiről, elveszett/elrejtett/elfelejtett dolgokról, erről, arról, más mesékről.
H o s s z a n. Röviden. Jön egy pillanat, egy érzés, egy mondat, egy szó, egy kifejezés, egy akármi, egy nemtudom, amit MUSZÁJ leírni. Nem kényem-kedvem szerint. Ahogy ő akarja. Addig ugrál, csúszdázik az idegszálaimon, amíg le nem írom, ki nem egészítem, >be nem illesztem<, ösz sze nem tö röm, be nem fejez… És én, lévén grafomán, írom.
Írok. Mindenkinek, nekik, Neked, Neki, magamnak, a jegyzettömbnek, az asztalfióknak, senkinek.
Írok. Betűket pakolok egymás után. Babrálok. Szöszölök. Betűkkel játszom, és szótagokkal, szavakkal, (í.r.á.s.j.e.le.k.k.e.l.), FORMÁKKAL, színekkel. Csiszolgatok.

Írok.
Néha rímeket
Faragok,
Rém eset-
Lenül.

Néha azt hiszem, írok. (Néha (nagyképűen) azt hiszem: alkotok.)
Írok. Írnék. Nem, ez nem jó. Ez sem jó. Keresek. Füstszűrőig szívott cigaretták végén, kávéscsészék fenekén, sötét szobában, a plafonon, a párnahuzat szövetében, a szemhéjamon, a száján, ázott, tépett, négyzetrácsos papírfecniken.
Írok. Papírra vések. Billentyűzeten pötyögök. Betűkkel rajzolok szőrszálat, bőrt, húst, vért, szájat, csókot, leheletet, szem sötétjét, lelket. Lelkem.
Írok. Kifejezek. Egyszerűen, átláthatóan. Érthetően. Vagy épp ködösítve, bonyolítva, eltorzítva, heteken át kutatott szavakba csomagolva, minden egyes pont, vessző helyét ezerszer meggondolva, végül rózsaszín szalaggal átkötöm, s egy masnit is alkotok rá. Hogy aztán Te percek alatt kibonthasd, és megtaláld AZT. Vagy valami mást. Csak találj valamit!
Írok. Talán épp olyat, hogy Neked kell kitalálni, mi a …

VÉGE

2008. június 1.

Rori ír

Kora reggel van, mondhatni még csak hajnal. Odakint persze már hét ágra süt a nap, nyár elején ez már csak így működik. Az óra vidáman rikácsol bele a csendes reggelbe, felriasztva ezzel a négy égtáj minden lakóját. Rori először csak azt érzékeli, hogy valaki csörömpöl közvetlenül az agyvelője mellett. Csak kis idő múlva jön rá, hogy az ébresztő az, de egyből ezután a földhöz vágja. Félig meddig a tudatához ébred, felkel és nagyot nyújtózik. Nagyrészt inkább csukott szemhéja mögött, egy másik lányt lát, egy másik világban, aki vele szinkronban tesz mindent. A lány egyelőre légüres térben mozog, de ugyanúgy botorkál szinte vakon a fürdőszoba felé, ahogy a valóságban Rori teszi ezt. Ugyanúgy rúg bele valamibe, ami az útjába kerül, és ugyanúgy küldi el a valamit melegebb éghajlatra. Rorihoz hasonlóan először ő is az arcát mossa meg, jéghideg vízben, aztán hozzálát a zuhanyzáshoz.

Zuhanyozás után viszont a lány valami furcsa dolgot tesz: ahelyett, hogy a fogmosáshoz látna, ahogy ezt Rori teszi, ő inkább kimegy az erkélyre citromsárga, kiskacsa-mintás köntösében, társával, a bögre kávéval, és rágyújt. A semmiből egyszer csak megjelenik egy kandúr, pont úgy néz ki, mint bármelyik másik házimacska, szürke és hatalmas kék szemei vannak, amiket most a lányra mereszt. Mit bámulsz? – förmed rá a lány, mire a cica megrázza a fejét, szemrehányó nyávogással válaszol, majd nagyot nyújtózik és átalakul. Rori is csak meglepetten bámul, de a macska tényleg átalakul, méghozzá egy kifejezetten helyes pasassá. Nem kellene ennyit cigizned, árt a tüdődnek! – mondja a pasas. Ha elüt a teherautó, az meg a gerincemnek árt, mégsem mondja senki, hogy nem kellene annyit utcára járnom… – feleli a lány.

Rori monoton végzi a szokásos reggeli teendőit: fogmosás után felöltözik, sminkel, bedobálja a táskába, ami még kell, aztán elindul otthonról. Mindezt úgy teszi, mintha valójában ott sem lenne. Fejében megállíthatatlan vetítésként látja annak a másik lánynak a reggelét, de még csak most kezdi igazán érdekelni. Rengeteg kérdés merül fel benne, elsősorban az a kettő, hogy ki ez a lány, és hogy miért van neki egy olyan macskája, ami olykor jóképű férfivá változik, és aki aggódik a lány tüdejének egészségéért.

Rori egész nap ezen gondolkodik, és szép lassan alakot ölt az egész világ. Eleinte még csak az erkélyt látja aprólékosan és az előtte lévő ködös, elmosódott tájat. Később már behatóan látja a lakást, a szobát, ahová a lány és a macska besétál, és minden egyebet is. Tudja milyen színűek a szobák, hogy néznek ki az ágynemű huzatok, de még azt, hogy milyen a mintázat a vécépapíron. Persze mindez csak részletkérdés, mert Rori nem erre kíváncsi. Legalábbis nem főként erre. Pedig a történet még várat magára és Rori csak figyel és figyel, és megismeri a lányt, a macskát és mindenki mást, akinek szerepe van az életükben. Aztán végre valami motoszkálni kezd odabent. Mint amikor kigyullad a lámpa az ember fejében, úgy jön rá Rori is, hogy mit keres egy emberré alakuló, dohányzás ellenes macska egy lány lakásában, aki napi egy dobozzal szív el.

És amikor ez a kis lámpa felgyullad Rori fejében, akkor ő becsukja a szobája ajtaját, leül a gép elé, és pötyögni kezd.

Kezdetben voltak a betűk, és én így szóltam: Rori ír."

2008. május 29.

írok

Írok.
Néha rímeket
faragok
rém eset-
lenül.

2008. április 15.

A szorgos diáklány

A kávéfőző hangos fortyogással ereszti az öntőbe a kávét. A lány eközben előveszi a nevével fémjelzett bögrét, előkészíti cukrot és a tejszínhabot, majd feszülten figyel. A gép egy utolsót nyöszörög és a kiöntő teli lesz. A lány kikapcsolja a főzőt, majd teli tölti a bögrét, belerak három kanál cukrot, a tetejére tejszínhabot nyom és beleiszik. Ugyanezzel a lendülettel köpi a mosogatóba, majd iszik rá hideg vizet, mert az kiment a fejéből, hogy a kávénak megvan az a rossz szokása, hogy a készítés után egy ideig még forró.
A lány a poharat szorongatva a szobájába megy, bekapcsolja a tévét, leveszi a hangerőt, benyomja a számítógép indítógombját, majd vár. Közben, saját hibájából tanulván, óvatosat kortyol a kávéból. Zenei aláfestésnek az egyik Ákos albumot választja, majd a honlapi órarendet kezdi tanulmányozni.
Szerencsére matekból nincs most házi, gondolja, angolból viszont tanulni kell, mert dolgozatot írnak, és irodalomból is, mert abból lehet, hogy felelnek. A történelem jegyzetet is meg kellene írnia, mert az ugyan holnap nem lesz, de kedden sosincs rá igazán ideje. Ha mindezt be akarja fejezni még este nyolc előtt, akkor itt az ideje hozzálátni.
Majd lehajtja az utolsó kortyot, az asztalra teszi a bögrét, felkapja a regényt, amit éppen olvas, kényelmesen elhelyezkedik az ablak előtt a fotelben, és olvasni kezd.

2008. április 9.

"művészet"

Betűket, szavakat
rakosgatok.
Néha azt hiszem:
alkotok.